A múlt heti kritikát követően az alábbiakban olvashatjátok a DSCRD-vel készített interjúmat. A kollektívával a Monad XII-ről, az elektronikus zenéről és a működésükről beszélgettem.
Elmesélnétek hogyan jött létre a DSCRD?
Lényegében egy baráti társaság vagyunk, akik azonos zenei érdeklődéskörrel rendelkeznek hosszú ideje. Mind hangmérnökökként dolgozunk és zenével foglalkozunk, különös szenvedélyt viseltetve a hangesztétika, alaktan és technológia iránt. Már a korai zenei élményeink is közösek voltak, többnyire elektroakusztikus, indusztriál és különböző tánczenei irányzatok képében. Egy ideje közösségszerűen élünk együtt, és mindent megosztunk egymással. A DSCRD-t így a hátterünk határozta meg, miközben az életstílusunk folyamatosan alakítja, változtatja.
Miért az elektronikus zenét választottátok kifejezőeszközötökké?
Korábban audiovizuális, hangtechnikai, szoftverfejlesztő és művészeti tanulmányokat folytattunk mind, és az elektronikus zene volt az, ahol mindegyik képességünket egyszerre bevethettük, noha igazából imádunk mindenféle zenét és tudunk játszani több hangszeren is. Hiszünk az olyan zenében, ami képes kibontakozni és olyan irányokba haladni, melyek természetes módon kialakítottnak tűnnek. Egyszerre foglalkoztat minket a fejlődés és az ellenkezője: a véletlenszerű, torz és megmunkált hangokat ugyanolyan fontosnak tartjuk. A legfontosabb szerintünk az a transzállapot, amibe alámerülsz a zene hallgatása közben, és ezért ez a mi célunk is a lehető legszélesebb eszköztárral.
A zenéitek alapján szerintem nem lehet megmondani, hogy egy ötfős társulat szerzi őket. Mennyire működik a stúdióban az a közösségi forma, amiben együtt éltek? Ennek megfelelően írjátok a zenéket is, vagy azért ilyenkor vannak vezetők?
A demokrácia a zeneszerzésben is fontos, de hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy sosincs vezető. Általában valaki elkezd írni egy számot, és azzal automatikusan annak az irányítójává válik. Teremt egy hangulatot, egy élményállapotot, a többiek pedig ehhez bekapcsolódnak a saját elgondolásaikkal. Az egész olyan, mint egy brainstorming hangokkal, gépek és számítógépek szinkronizálásával, majd az eredmény ellenőrzésével. Mindig megtartjuk az első, eredeti ötletet a zenéinkben, és néha akár képesek vagyunk heteket is eltölteni vele, mire megtaláljuk a tökéletes hozzávalókat.
A napokban megjelent Monad XII-nek van különösebb története?
A Monad-sorozat eredeti koncepcióját szem előtt tartva igyekeztünk egységbe rendezni a zenéket, miközben egy különleges esztétikai célt tűztünk ki magunk elé. Meg akartuk mutatni, hogy a technónak és a többi repetitív struktúrákra épülő zenéknek számtalan ütemszerkezete lehet, miközben ugyanolyan gondolatiságot lehet kifejezni velük, mint bármilyen más zsánerű művel. Olyan egyszerű ritmusokat akartunk írni, melyek egyre komplexebbé válnak, megkockáztatva, hogy teljesen kaotikus, esetenként zajos konklúzióba futunk bele.
Ez több helyen érződik is a felvételeken. Egyszerre két, vagy akár három dolog is történik egymás mellett, és sokáig nem is találkoznak egymással, majd egyszer csak hirtelen összeállnak valami naggyá. A szinkronizálás mennyire tudatos ilyenkor?
Hol megtörténik magától, hol mi akarjuk, hogy megtörténjen – vagy éppen szándékosan elkerüljük. A tökéletesség és a tökéletlenség mindenhol jelen van a környezetünkben, az élet egyszerűen ilyen. Amikor írjuk a zenéinket, a legtöbbször hagyjuk, hogy a hangok, ritmusképletek és ütemek elvégezzék a dolgukat. Az a legfontosabb, hogy ez öt ember munkája legyen, akik a folyamatban vagy összetalálkoznak egymással, vagy nem. Persze előfordul, hogy borul az egyensúly; olyan ötletek bontakoznak ki, amikről érezzük, hogy nem illenek oda, mert rontanak az összképen, de aztán hosszútávon mégis célba érnek. Ez a jelenség megfigyelhető például Daniel Menche munkáiban is, akit nagyon sokra tartunk: ő kísérletezett gyakran hangalakzatokkal és poliritmusok százai közötti tömegeffektekkel, melyek végül mind hatalmas hangtextúrákat eredményeztek.
De azért gondolom fontos a narratíva, legalábbis a zenéitekben sokszor érezni a drámai cselekményvezetést. Nem egyszer erős ipari és zaji hangok rezonálnak, vagy pulzálnak a háttérben, miközben hosszabb kivárásokkal fokozzátok a drámai hatást.
Természetesen erre szükség is van, hiszen ez hatalmas segítséget nyújt abban, hogy kövesd az ötleteidet. A legnagyobb gond a dinamikus szerkezetű zenéknél az építkezés és bomlasztás ellentétében rejlik, hiszen előbbi esetben sokszor vázlatszerű eredményeket kapsz, míg az utóbbinál túl lineárissá válhat, amit csinálsz. Ha megtalálod a tökéletes egyensúlyt, jó időben és jó dolgokból építkezel, majd rájössz, hogy miket vehetsz el anélkül, hogy összedőlne az egész, akkor nagyon jó cselekménye, sodrása lesz a zenédnek. Bárcsak minden tökéletes lenne, mielőtt megírjuk az első hangot! Sokszor viszont át kell venni dolgokat, a zeneszerzés mellett szóban is átbeszéljük az elképzeléseinket, ha szükségesnek ítéljük. Így is előfordul, hogy a legvégén nem elégedett mindenki, ezért folyamatosan fejlesztjük a munkamódszerünket is.
Végülis tehát akkor el lehet mondani, hogy a zenétek részben improvizatív, de ugyanakkor a tervezésnek is fontos szerep jut. Gondolom az élő fellépések emiatt nem teljesen zökkenőmentesek. Miről kell lemondanotok elsősorban?
Talán a szabadságról. Úgy értem ezt, hogy amikor az első koncertjeinket bevállaltuk, minden egyes helyen a maximumot akartuk kihozni technikai, technológiai értelemben. Ha nem tudtunk mindent magunkkal vinni, akkor kértünk kölcsön, de lényegében minden helyen más felállással tudtunk zenélni. Emiatt az elért eredmény is folyton felemás volt. Erről így lemondtunk, és most inkább kevesebb eszközzel zenélünk a közönség előtt, de azzal magabiztosan, a legtöbbet kihozva magunkból. Az a legfontosabb, hogy mind együtt legyünk, meghallgassuk egymást, és próbáljuk létrehozni valami újat. Ez lehet rossz és jó is, nem ez a lényeg, hanem annak a közös tudatállapotnak az átélése, ami ilyenkor keletkezik.
