Az 1980-as évek befejeztével gyakorlatilag az első rave-generáció kiégett, és egy második – sokkal nagyobb – lépett a helyébe. Az 1990-es évek legelején megszületett a legelső, jellegzetesen angol elektronikus zenei stílus, a hardcore, és ezzel végleg lezárult az amerikai import korszaka. Egy teljesen új mozgalom volt megalakulóban, s amíg az új stílusok nem kaptak nevet, addig a szakértők az ezen intervallumban keletkezett zenéket (1990-1992) végig a hardcore jelzővel illették.
Gyakorlatilag minden hétre jutott legalább egy tucat új banda, producer és DJ, akik efféle zenékkel kísérleteztek, ám alig lett belőlük pár időtálló. A leghíresebbek talán az Orbital, a Prodigy, az LFO (balra) és a Shut Up And Dance voltak, például az utóbbiak nevéhez fűződik a Dance Before The Police Come! című himnusz, ami a folyamatos razziákról szólt (ami mondjuk nem volt jogszerűtlen, ugyanis az elektronikus zenei partiknak a legtöbbje még mindig illegálisan működött, csak már nem szabadtéren, hanem elhagyatott raktárhelyiségekben – a warehouse-kultúra egészen az évtized végéig meghatározó volt). Természetesen a másik három formáció is korszakalkotó volt a maga nemében: míg a Prodigy a kapucnis tizenéves punkoknak nyújtott elektronikus zenei alternatívát a rockkal szemben, addig az LFO az északi house-t (ismertebb nevén: bleep ’n’ bass-t) fejlesztette mesterfokra, az Orbital évtizedes tevékenysége pedig meghatározó volt a rave-től kezdve a breakbeaten át egészen az újkori technóig. A legelső zenéjük (Chime) a brit Strings Of Life-nak felelt meg, de később, az 1994-es Are We Here? című kislemezükön az adott számnak helyet kapott egy Criminal Justice Bill elnevezésű remixe is, ami négy perc néma csend volt. Ezzel tiltakoztak a brit parlament hasonló nevű törvényhozása ellen, ami a rave közösséget fenyegette (ez vetett véget az illegális partikultúrának végül). Mindemellett talán kissé humorosnak hat, de a szintén 1994-ben megjelent Snivilisation című nagylemezükön Quality Seconds címmel az akkor reklámforradalom mellett álltak ki.
Közvetve volt azonban csak az illegális partikultúra a közösség legnagyobb baja. A fő gondot természetesen még mindig a drogfogyasztás rohamos növekedése jelentette: míg 1990-ben a London Metropolitan 5500 kilogramm kábítószert foglalt le, addig ez a szám egy évvel később már 66000-re növekedett! Tudományosan persze nem bizonyított, de valószínűsíthető, hogy ez vonta magával a zenék színvonalának egyre rohamosabb csökkenését is. A tudatmódosító szerek hatással voltak a zenészekre és a partizókra egyaránt, s ahogyan egyre egyszerűbbé váltak a zenék, az igények is igazodtak hozzá. Az éra egyik nagy katasztrófája C.J. Bolland (fenti képen) pályafutása volt: a művész az egyik legígéretesebb hardcore producerként volt számon tartva az évtized hajnalán, pár év alatt viszont annyira leromlottak a munkái, hogy a kiadója végül kihátrált mögüle (ettől független C.J. Bolland ismert és népszerű maradt, igaz, később a média már inkább az egyre súlyosbodó drogproblémáiról számolt be). Phil Hartnoll, az Orbital egyik alapító tagja mondta, hogy emiatt hirtelen kényelmetlenné vált az egész elektronikus zenei élet. Míg az akkor vezető kiadók (pl.: R&S, Warp) tudatosan hirdették, hogy a legjobb hardcore zenéket adják ki, 1992-ben már menekülni próbáltak a stílusból, ami nem csoda, hiszen ekkorra megint hirtelen mindenki rossz véleménnyel lett az elektronikus zenéről, és pár ember hibája miatt egy egész zenészgenerációt bélyegeztek meg tévesen. A bulikon ráadásul szinte mindenki drogozott, akkori beszámolók szerint úgymond zombivá alakult át a közönség, nem igazán tudták már értékelni a mélyebb zenéket, csak a mindent elsöprő basszusfutamokat. Ennek köszönhetően 1992-ben megtörtént a nyilvános elkülönülés. Az elektronikus zene drogoktól mentes, művészi ágát képviselő hardcore producerek egyik része a továbbiakban intelligens technónak nevezte el a zenéjét, a többiek pedig a progresszív rock mintájára a progresszív house jelzővel látták el a munkáikat. Előbbiből jelentős művészeti vonal alakult ki, utóbbi pedig forradalmasította a klubszínteret, és létrehozta a sztár-DJ fogalmát, zeneileg különösebben kiemelkedőre viszont már nem volt képes – és természetesen idővel ide is beférkőzték magukat a gengszterek.
Eme szegregációval ugyan a rave éra meglehetősen gyorsan véget ért, de a hatása rányomta a bélyegét az elektronikus zenére végig a kilencvenes években, sőt: egy nemrég jött nosztalgiahullámnak köszönhetően az utóbbi hónapokban, vagy akár az utóbbi egy-két évben ismét jelen van. Az egész törekvésnek esetleg az volt a legnagyobb baja, hogy a végére már meglehetősen gyerekessé vált a maga csak az itt és most számít jelmondatával, és így annyi lázadást, újítást sem tudott felmutatni, mint a punk a hetvenes években. Vagy talán az, hogy a legtöbb ilyesfajta zenét tisztán már élvezni sem lehetett. A lezártával viszont számos új lehetőség bontakozott ki a műfajon belül, amivel nem kevesen éltek is, méghozzá igen gyorsan.
Az egyik legfontosabb új mozgalom az idm-zenészek köréből állt, melyek mondhatni kivétel nélkül a Warp kiadónál voltak leszerződve. A sheffieldi label elgondolása kifejezetten hardcore-ellenes volt: létre akartak hozni egy olyan tánczenei kultúrát, aminek a zenéi inkább az ember fejét táncoltatják meg a teste helyett, vagyis az idm zenék elsősorban otthoni hallgatásra születtek. A legelső ilyesfajta kiadvány az Artificial Intelligence című válogatás volt, melynek a borítóján egy robot szerepelt egy lakás nappalijában, amint egy kanapén hátradőlve éppen valamiféle egzotikus dohányt szív. A falakon két festmény volt látható: az egyik a Pink Floyd Dark Side Of The Moonjának a borítóképet ábrázolta, a másik pedig a Kraftwerk Autobahnjáét. Ezzel a Warp üzenete egyértelmű volt: megteremteni egy olyan elektronikus zenei stílust, ami a hardcore gyerekessége után a felnőtteknek szól (itt esetleg gondolhatunk a nyolcvanas évek kiégett, partizásba belefáradt, megöregedett generációjára is), és az egyszerű basszusfutamok helyett érett, kidolgozott melódiákat tartalmaz. Az eképpen keletkezett zenéket sokféleképpen hívták akkoriban: ambient techno, intelligent techno és a többi, végül azonban az intelligent dance music kifejezés terjedt el széleskörben, illetve ennek is a rövidítése, tehát az idm. Valószínűleg ez annak köszönhető, hogy a felvételek már 1992-ben sokszor túlmutattak a techno 4/4 ritmusképletén, és nem egyszer egészen furcsa, olykor mindennek ellentmondó ütemek születtek, amit techno helyett logikusabb volt egyszerűen dance musicnak elnevezni.
Ha össze akarjuk szedni a legismertebb előadókat, akkor már nem elég két-három nevet felsorolni, ugyanis jóval többen túlélték a korszakot, és mindmáig nagy hírnévnek örvendenek. Az időszak egyik legnagyobb zeneszerzője kétségkívül Richard James volt, aki Aphex Twin néven vált ismertté a zaj alapú, sokszor mindennemű zeneiséget nélkülöző albumaival (ugyanakkor viszont írt komolyzenei témákat is), amik megteremtették az experimental (kísérleti) zene stílusát, ez pedig később a digitális formátum egyik előfutára lett. Mellette elengedhetetlen megemlíteni a manchesteri Autechre duót (ejtsd: otekör), ugyanis hozzájuk kötötték elsőként az idm elnevezést. Mind a mai napig aktívak, tavaly adták ki a kilencedik nagylemezüket, de hasonló mondható el a Plaidről is, kiknek a tagjai abból a Black Dogból váltak ki, ami szintén útmutató volt a technóban, majd később az idm-ben, és szintén a Warpnál volt leszerződve sokáig. Kicsit megkésve, a kilencvenes évek közepén debütált a Boards Of Canada duója, akik talán elsőként fordítottak hátat a technónak, és a folk zenén keresztül, illetve annak újraértelmezésével közelítették meg az idm-et.
Nemcsak az idm mozgalom volt azonban jelentős. Ugyan az intelligent techno és az ambient techno elnevezések nem igazán váltak be, de az ambient house kifejezés igen, melynek mindmáig az egyik – és egyetlen – kiemelkedő neve az Orb. A formációt Dr. Alex Paterson alapította, aki a nyolcvanas években a Killing Joke nevű punk rock banda roadie-ja volt. (mellette megtalálható volt még akkoriban Jimmy Cauty a KLF zenekarból) Az Orb jellegzetessége, hogy a zenéjében mindig volt valami posztpunk irónia, amit monty pythonos humorral adott elő, ugyanakkor tisztelte a kor legnagyobb rockzenészeit, sőt, dolgozott is együtt párral (pl.: a Pink Floyd basszgitárosa állandóan visszatérő vendég volt), ráadásul Patersonék nem voltak restek humoristákat is felkérni, hogy különféle, egy-két mondatos szövegeket rögzítsenek velük, melyeket aztán samplerezhettek az olykor húsz perc hosszúságú ambient house zenéikben. Az Orb azért tekinthető forradalminak az elektronikus zenében, mert valami olyat csinált, amire azóta se volt képes senki, és elhitette az egész világgal, hogy az égboltot a földön fekve is meg lehet érinteni (a második, U.F.Orb című nagylemezük ráadásul az első olyan elektronikus zenei album lett, ami nemcsak, hogy a brit eladási listák élére került, de hetekig vezette is!). A munkásságuk még ma is kifejezetten jelentős és aktuális, nemrég jelentkeztek új nagylemezzel.
A gyorsabb ütemekkel rendelkező zenék mellett persze adta magát az ötlet, hogy az ambient zenét is forradalmasítani lehet. Brian Eno úttörőnek számító munkái mondjuk már az 1970-es években megjelentek, és életre hívták a stílust, de a mai értelemben vett ambient Aphex Twin Selected Ambient Works 1-2 lemezeivel kezdődött. Csakúgy, mint az experimental, hardcore és industrial zenéi esetében, Richard James az ambientben is életre keltett valami olyat, ami eddig soha nem létezett. Saját elmondása szerint sokszor erőlködött azon, hogy arról álmodjon, hogy zenét ír, majd próbált visszaemlékezni az álmaira, és azokat rögzíteni a stúdióban (emiatt sokszor haza se ment, hogy minél kevesebb emléket veszítsen az írás előtt). Richard James máig respektált kortársai Luke Vibert, a Global Communication és a Future Sound Of London voltak, utóbbi sok kritikus szerint megteremtette a digitális progresszív rock fogalmát, noha a lemezeiken a gitár csak rétegként volt hallható az olykor kritikus sötétségbe merülő ambient témákban.
