Urban Sounds

A múlt heti kritikát követően az alábbiakban olvashatjátok a DSCRD-vel készített interjúmat. A kollektívával a Monad XII-ről, az elektronikus zenéről és a működésükről beszélgettem.

Elmesélnétek hogyan jött létre a DSCRD?

Lényegében egy baráti társaság vagyunk, akik azonos zenei érdeklődéskörrel rendelkeznek hosszú ideje. Mind hangmérnökökként dolgozunk és zenével foglalkozunk, különös szenvedélyt viseltetve a hangesztétika, alaktan és technológia iránt. Már a korai zenei élményeink is közösek voltak, többnyire elektroakusztikus, indusztriál és különböző tánczenei irányzatok képében. Egy ideje közösségszerűen élünk együtt, és mindent megosztunk egymással. A DSCRD-t így a hátterünk határozta meg, miközben az életstílusunk folyamatosan alakítja, változtatja.

Stroboscopic Artefacts, 2012

Kangding Ray júliusi Monadja után máris robog tovább a Stroboscopic Artefacts híres digitális sorozata. A tizenkettedik részt az ötfős párizsi DSCRD jegyzi, akiknek eddig ugyan nincs sok tapasztalatuk megjelenéseket illetően, ellenben ezt kihasználva elképesztően bátrak, és rettentően be is jön nekik. A négy felvétel improvizatív absztrakt techno: bonyolult ritmusszerkezeteken zajos és ipari hangok bontakoznak ki, melyeknek a vezetése kifejezetten drámai, néha talán horrorisztikus is. A minimáldizájnos beatstruktúrákon furcsa hangminták, vokálok, vagy természetben rögzített effektek találkoznak egymással, miközben közös nevezőként az elvont ritmusok heves dinamizmussal töltik fel a jeleneteket.

Keysound, 2012

A Dusk + Blackdown az a fajta duó volt, amelyik gondosan figyelte a háttérből a grime és dubstep zene felemelkedését, és ott segített, ahol csak tudott. A Keysound kiadójukkal számos művészt felkaroltak, és mindmáig elképesztő minőségű tehetségkutatást végeznek, emellett pedig Blackdown, vagyis Martin Clark komoly újságírói pályát futott be (ő írta sokáig a Pitchforkon a Month In: Dubstep és Month In: Grime cikkeket, volt rovata az NME-nél is, illetve a Rinse-mixsorozat összes szövegkönyve neki köszönhető). A zenei pályájuk 2008-ban ért véget a Margins Music című albummal, ami talán kissé érdemtelenül lett elfelejtve. Most azonban visszatérnek - az állítólagos oka ennek, hogy ismét mindketten csak a zenére fókuszálnak - és rögtön egy olyan ep-vel, aminek a címadó számában a pletykák szerint Burial működik közre. Persze, jó marketingfogáshoz hűen ezt sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet.

A High Road című zene mindenesetre tényleg klasszikus Burial, talán túlságosan is háttérbe szorítva Dusk + Blackdownt: egy sötét garage téma bontakozik ki öt és fél percben, ami hangzásra olyan, mint a korai Hyperdubok, ráadásul a vokáltöredékek is a kultszerző védjegyét képezik. Ez a rajongóknak nyilván jó hír, a szkeptikusoknak pedig a sokadik önismétlés. Ugyanis Burial - ha tényleg ő az - valóban ugyanazt csinálja, amit korábban rengetegszer. A középső kiállás után egy négy tónusból álló szintiszólam kerül főszerepbe, miközben az egész zene csak sejtelmesebbé válik, benne London minden sötétségével és futurisztikusságával. A bakelit hátoldalán először Blackdown jön szólóban, a Focus című szám VIP verziójával. A Margins Music zárószáma szinte semmit nem öregedett az évek alatt, eme változat azonban jobban passzol a kiadványhoz, ugyanis a tempó feszesebb, és a vonósok kifejezetten drámai hatást váltanak ki a második két percben. Az ezt követő Ex-Swing - az első igazi Dusk + Blackdown-szám négy év után, és egyben a 12" fénypontja - hasonló az eddigiekhez, de egy jóval csupaszabb, egy irányba fókuszáló felvétel, amiben jó párszor elhangzik a "garage"-szöveg, jelezve, hogy mi várható a páros szeptemberben érkező új nagylemezén.

FaltyDL (polgári nevén Drew Lustman) az elmúlt öt évben foglalkozik szervesen zeneszerzéssel, és ez a rövid idő elég volt neki ahhoz, hogy a modern basszus alapú zene egyik legismertebb előadójává váljon. Ezt legfőképp két albumával érte el (2009: Love Is A Liability, 2011: You Stand Uncertain), illetve rengeteg kislemezzel, melyek közt számos kifejezetten fontos akad. A New York-i származású és mindmáig ott élő zenésszel röviden beszélgettem a zenéjéről, munkamódszeréről, ihletforrásáról és jövőbeli terveiről.

Kompakt, 2012

Nagy géniuszok sokadik találkozója a Mohn-projekt. Jörg Burger és Wolfgang Voigt közös alkotói pályafutása már lassan két évtizednyire nyúlik vissza, s ezalatt egyfelől megteremtették a Kompakt-hangzást, másfelől pedig rengeteg olyan zenét írtak, amik ha nem is váltak minden esetben az elektronikus zene mérföldköveivé, de számos szerzőt inspiráltak, illetve inspirálnak mindmáig. S, hogy miről szól a Mohn? Lelassított hangképek felgyorsított mozgásjelenetekhez, jobbára valami grandiózust ábrázolva, monokróm és futurisztikus rétegeken keresztül, jellemzően a nyolcvanas évek látásmódjával. Nevezhetjük cyberpunknak? Igen, ha el tudunk vonatkoztatni a Blade Runnertől, és el tudjuk képzelni a németek tudományos ábrázolásával.

Mindkét szerző elég erősen belerakja a saját múltját a zenékbe. A Das Feldben ott vannak a Gas-mesterművek leghíresebb ambient textúrái, az Ambientöt igazi slo-mo űrtechno, a Seqtor 88 pedig olyan, mintha a filmzenéje lenne egy soha el nem készült sci-fi klasszikusnak. Végig egységes tematikájú, erősen a lényegre koncentráló albummal van tehát dolgunk, aminek talán az egyetlen gyengéje, hogy valamiért nagyon lassan indul be. Az első két szám olyan, mintha kissé elgondolás nélkül keresné a két szerző a megfelelő összetevőket, ezeket azonban szerencsére hamar megtalálják, és a hátralévő hét felvétel klasszikus hangulatú neoromantikus elektronika lassú beatekkel, szép hangokkal és egy meg nem valósult jövő gyönyörű utópiájával.

CLR, 2012

Rotterdam hallatán nem feltétlenül kell rögtön a technóra gondolni, a városról előbb juthat eszünkbe a helyi - ámbár mostanra apróra zsugorodott - hardcore színtér, ugyanakkor viszont a technónak is elég komoly gyökerei vannak errefelé, hiszen például itt található a Clone székhelye. Ha a Google-ön megtekintünk pár képet, rögtön láthatjuk, hogy mennyire a markában tartja a helyet a bonyolult geometrián alapuló építészet és az egyhangú, kissé borongós színvilág. Ezt a két elemet rendkívül jól alkalmazza az ROD alteregóval lecsupaszított technót szerző helyi lakos, Benny Rodrigues: a HGB / DTC címmel ellátva megjelent, rendkívül klassz borítóval ellátott bakelitje elsősorban a szabályosságot tartja szem előtt, ráadásul meglehetősen kevés anyagból építkezik. Középtempóra húzott elnagyolt cinek a valódinál nagyobb sebességérzetet biztosítanak a HGB esetén: egy csörömpölő hang ismétlődik végig az egész zenében, még a kiállásnál sem hallgat el, igaz a kiállásnak semmi más funkciója nincsen azon kívül, hogy felizgassa a kedélyeket a dübörgő basszusok visszatértéig.

A hátoldal struktúráját tekintve igencsak hasonló, de eseménydúsabb forgatókönyvre épül. Egy összetettebb hangminta dominál a felvételben végig, a körítés viszont szilánkos, az ütem pedig robosztusabb mértéket ölt a párjához mérten. Jelentősen megnövekszik a kiállás szerepe is: minden egyes alkalommal nagyobb robajjal tér vissza az ütem, miközben a szám végére a szintis minta magasabb és magasabb hangtartományba lép, és idővel annyira összefolyik, mintha egy éterből befogott kódolt rádióadás lenne. Komolyabb tanulmányozásra érdemes purista miniatűr kiadvány, szellemiségében hibátlanul illik Chris Liebing "create-learn-realize" filozófiát valló CLR kiadójának a katalógusába.